Ceremóniamester-történetek

Annyi minden megesik és megeshet egy esküvőn. Változatos helyszínen, változatos emberekkel, körülményekkel, hangulattal és igénnyel.

Ezekből szemezgetek néhányat most.

Citrommal issza a menyasszony a Tequila-t

Eljött a pillanat az esküvőn, amikor a barátok úgy döntöttek, hogy régi hagyományhoz híven közösen isznak (legalább) 1 kör Tequila-t. Össze is hívták a csapatot, mindenki lelkesen készült, amire a menyasszony súgta nekem, hogy tudnék-e neki citromot szerezni, mert úgy néz ki, azt nem tálaltak.

Befordultam a konyhára, és ismerősként beköszönve kérdeztem, tudnának-e adni citromot a menyasszony italához. Széttárták a karjukat, hogy nem tudnak segíteni.

Az nem lehet, hogy ne tudnánk valahonnan a közelből szerezni!

Mozgó embereket kell keresni kint az utcán, meg boltot…

Ahá! A szomszédban állomásozott 2 lakókocsi, ami egy sanyol-magyar kooprodukciós film forgatását szolgálta ki. Mivel délben már összebarátkoztunk, és egyeztettünk, ki milyen “zajjal”, forgalmi igénnyel dolgozik, ismerősként kopogtam be hozzájuk is.

És lám-lám, a szakács le tudott akasztani egy üde citromot a forgatásra meghámozott “kellékek” közül, amit fülig érő boldogsággal vittem rohanva a koccintáshoz.

Volt is nagy boldogság és csodálkozás, hogy honnan tudtam szerezni. A nagy baráti koccintás is összejött.

Hiányzik a borszertartáshoz a bor

Szeretem, ha egy pár kreatív és ötletes. Jó, könnyű nekik, mert ők meg szeretik a jó bort.

Volt, amikor én javasoltam, hogy ha már vegyészek, akkor a gyertya-, vagy homokszertartás helyett a polgári szertartáson inkább valami vegyi anyagokat öntsenek össze, ami elszíneződik.

Jelen esetben a pár azt találta ki, hogy egy palackból fehér bort, a másikból vörös bort kiöntve kevernek össze valami ihatót (rosét – de tudjuk jól , hogy a rosé nem így készül!).

A szertartáson nagyon sok kellék volt, sok apróság, figyelmesség, meglepetés, és az üres palackok. Mindent kipakoltunk, elrendeztünk.

Na de hol van hozzá a bor? Itt kell lennie, X-nek be kellett volna készítenie…

Hívom a cateringest a szinte szomszédos helyszínről, hogy tud-e segíteni? Tudna-e küldeni valakivel egy-egy pohár ilyen-olyan bort? Pár perc alatt bárki ideér vele. Utánanéz.

Súlyosan, egyre hangosabban ketyegtek a percek. Minden összeállt, mindenki a helyén, startra készen. Kezdenünk kéne. Bor sehol.

Felhívom a cateringet: “Merre jártok, jön a bor?” Erre visszakérdez: “Huba, mikorra kellene?”

Nagy levegő, és sikerült visszafogottan elsuttogni: “Most.”

És akkor elmondja telefonba vigasztalólag, hogy tulajdonképpen nem is érkezett még meg az esküvőhelyszínre az alkoholszállítmány…

A térerőgazdag szabad levegőről visszarongyoltam az épületbe a menyasszonyhoz, hogy az anyakönyvvezető kérésére a pontos kezdés érdekében lemond-e a borszertartásról.

Fantasztikus lélekjelenléte volt, hiszen eszébe jutott, hogy az épület – általam ismeretlen – oldalában van egy étterem, ahová a gondnok vezetett át.

Kérdezte, de ugye kifizetik majd a bort? Mondom, természetesen. Írják hozzá a terembérlethez!
(Sürgősségi esetben ezt biztos, hogy elfogadja a pár. Más költséget nem szoktam a nyakukba varrni.
Sőt volt már olyan, hogy nem akartak más helyen innivalót adni a helyben tartott szertartás előtt, mert így van a szerződésben,
nem terhelhetik a pár számláját. Mondtam, hogy kifizetem én, de ők akkor se. Végül saját maguk megenyhültek, mert rájöttek a kánikulában a banalitásra.)

Amikor az étterembe értünk, körbetapogattam a zsebeimet, találtam készpénzt, úgyhogy végül meghívtam a párt egy borszertartásra, ami olyan jó hangulatúan telt, hogy mindannyiunk számára emlékezetes maradt.

Ceremóniamester légszomjúsága

Okés, ezek itt nagyon pozitív történetek eddig, és dicsekvőnek tűnhetnek. Íme, egy sztori, amire nem vagyok büszke.

Az év legmelegebb napja köszöntött ránk, és valamitől engem nagyon kiütött. Már az érkezéskor szédelegtem, de igyekeztem segíteni, ahogyan csak tudtam. Amikor lehetett, még a kreatív fotózás alatt is kicsit eltűntem a szobámba, hogy felfrissítsem magam, hogy utána teljes egészében rendelkezésre tudjak állni, és segíthessem a párt, az esküvőt.

Eljött a szabad téri szertartás ideje. Vendégeket szépen fogadtam, menyasszony és szűk családja fönt várakozott a szálláson. A vendégeket leültettem, eligazítottam, anyakönyvvezetővel mindent átbeszéltünk.

Közben eltűnt az egyik édesapa, így a kitűzőt nem tudtam rátűzni.

Megérkezett a menyasszony, koszorúsok, vőlegény. Szépen sorba álltak, apa még sehol.

El voltam kápráztatva, Anita mennyire gyönyörű. Annyira tökéletes! Sugárzott a gyönyörűségtől, a boldogságtól.
Megigézett bűvöletemben észre se vettem, hogy nem hozta ki magával a kis frissítő pihenő után a szobából, a…, aaaa….,
a menyasszonyi csokrot!

Közben megkért a menyasszony, lekapcsolnám-e hátul az uszályát. Természetesen. Ez még éppen belefért az időbe, különben is: apa még sehol.
Itt kéne már lennie. Apukára várunk. Befutott végre. Akkor indulhatunk.

Így történt meg, hogy a menyasszony csokor nélkül vonult be. Csak akkor vettük észre, amikor leült.

És indult a maratoninak tűnő futószámom:

Fel a recepcióra, hogy elkérjem a szobakulcsot.
Fel a lépcsőkön (még mindig 42 C fokban!), be a szobába, mindent átkutatva: csokor sehol.
Gondoltam, biztos az épület másik szárnyában a vőlegény öltöző szobájában maradt.
Le a recepcióra, másik kulcsot elkérem, fel a másik épületszárnyba, csokor sehol.
Visszarohanás a szertartásra és jelzem lihegve, hogy nincs a szobában.
A fotós adja át a menyasszony üzenetét, hogy betették a hűtőbe a csokrot.
Újabb rohanás: recepció, szoba, hűtő, recepció (kulcs lead), és rohanás.

És ekkor elkapott egy olyan légszomj, ami teljesen ismeretlen volt számomra. Mozdulni se bírtam, nincs tovább lépés.
Most is látom magam kívülről, ahogyan a térdemre hajolok, hogy ne robbanjon szét a tüdőm, vagy micsoda, és próbálok levegőhöz jutni. A járdára csöpög az összes verejtékem, tócsába gyűlik.

Amikor újraéledtem, a pagoda melletti fogadótéren szalvétákkal igyekeztem szárazabbra törölni magamat, és végül a fotós kezébe nyomtam a csokrot.

“Huba, tudnál cigit szerezni?”

Megértem, hogy mindenhatónak titulálnak, hiszen azt kérem mindig, ha bármiben tudok segíteni, forduljanak hozzám bizalommal.

Éjfél tájban fönt a Normafánál dübörög az esküvői buli, és a teraszon elfogy az utolsó cigi is…

Ciki.

Sajnos nem támogatom a cigarettázást. Bármilyen elegáns is meggyújtani egy nő számára a cigarettát (ld. Karády Katalin a régi filmekben), úgy érzem hogy a káros szenvedélyében leszek cinkosa, bűnrészese.

Ezért cigit, drogot, füvet sosem segítek beszerezni.
Na jó, egyszer lejmoltam egy pincértől egy nagymamának, mert annyira szépen kért. Kiderült, hogy nekik is elfogyott, és mentek épp beszerzőútra, így sikerült megszervezni, hogy nagyinak is hozzanak egy dobozzal.

De ahogy a mondás tartja: egyszer volt Budán kutyavásár.

Bevonulás a szertartásra

Rami és Máté esküvőjén a kis bicebóca koszorúslány elindult a szertartás kezdetén, ment a többiek után. Lassan, tétován rakosgatta a fűben apró lábait, amin csak zoknit viselt, hogy jobban tudjon lépegetni.

Láttam rajta, hogy 2 lépés után megtorpan, kissézavarodottan próbálja egyik kezével a kosárkát tartani, másikkal belemarkolni a színes szirmokért.

Maga a járás kihívás volt neki, de hatalmas akaraterővel megoldotta, viszont a kosarkás “zsonglőrmutatvánnyal” megbillent az egyensúlya, és milyen jó, hogy ott voltam a közelében, felkaptam, és biztattam, hogy szórja csak magasról a szirmokat!

Ragyogó arccal foglalta el a helyét a boldog és büszke édesanya ölében.

“Huba, sebtapaszod is van?”

“Azt mondtad a bemutatkozásodnál, hogy bármiben tudsz segíteni. Tudnál a túlélőkészletedből sebtapaszt adni, mert súlyos baleset történt?” – siet hozzám egy (utólag kiderült, hogy) anyuka.

Kifordultam az autóhoz, és szerencsére találtam elegendőt a sebtapaszkészletből (frissen volt utántöltve, mert kelendő).

Mivel éreztem, hogy súlyos a dolog, behoztam az egész mentőcsomagot, az a biztos.

– Hol van a sebesült? – kérdem.

– Ott ül az asztalnál. Gyere!

A fidres-fodros kislány szomorúan és magányosan ült a vacsora utáni sütikkel feldíszített hatalmas körasztalnál.
Várta a felmentő sereget. Rohammentőként, Mágenheim doktorként siettem a segítségére.

– Mi történt? – Kérdem megértő és szerelmetes apaként (nekem is van egy ugyanekkora kislányom).

– Elestem és súlyosan megsebesítettem magamat.

– Hagy nézzem csak!

Nézem innen, nézem onnan. Semmi.
A kezén kellett volna lennie neki valami csúfos, horrorfilmbe illő, vért spriccelő, húsmutogató sebnek, amitől még maga a Terminátor is összerezzenne.
De sehol egy karcolás.

– Hol van? Nem látszik jól ezekben a színes fényekben. – Kamuzom.

– Itt. – Mutatott egy látszólag ép bőrfelületre.

Kerestem neki egy csinos kis ragtapaszt, rásimítottam a kacsójára.

– Így jó lesz?

– Most már igen. Köszönöm.

***********************************************************

Más történetek:

Hogyan tört ránk a balatoni vihar? Olvasd el itt!