Inkább visszautaltam a pénzt!

Szerinted szeretek ingyen dolgozni?
Tudom, hogy vannak, akik sosem követnek el hibákat, minden mozzanatuk cselekedetük, gondolatuk, szándékuk tökéletes.
Tudom azt is, hogy nem sokan állnak be utánam a sorba (nem is nézek hátra!), hogy elmondhassák magukról, nem tökéletes. Mindenkinek szeretnénk tökéletes esküvőt szervezni, mindenki a “tökéletes” jelzővel hódít, mégis csúszhat hiba a mátrixba.
Tudom azt is, hogy mindannyian a pénzért, kevesebben az élményért, a meghatódásért, még kevesebben az ügyfél megelégedettségéért dolgoznak. Szerencsés vagyok, hogy egyre inkább olyan körben mozgok, ahol szembetűnően sokan vannak azok, akik munkájukért felelősséget vállalnak.
Alapvetően senkitől sem várom el, hogy ingyen dolgozzon, ingyen szolgáltasson, csak úgy odaadjon valamit. Kinőttem már ezt és felnőttként, vállalkozóként tudom, megtanultam, mi az értéke egy elvégzett munkának.
Éppen ezért én magam sem dolgozom ingyen. Beleteszek minden tőlem telhetőt, odafigyelést, ötletet, emberismeretet, szakértelmet, lelkesedést, helyzetfelismerést, szeretetet, gondoskodást, aminek bizony elkérem az árát.
Mivel a hozzáállásomban nincsen hiba, mert minden alkalommal szeretnék jót és jól hozzátenni ahhoz, ahová elhívtak, ezért ha az ügyfél nincs velem meglégedve a végén, akkor mélyen elgondolkodom.
Mi az, ami mégis elkerülte a figyelmemet, mi az amit esetleg kezdetek óta félreérthetett az ügyfél – nyilván az én hibámból?
Utána pedig azt is átgondolom: hogyan tehetem jóvá?
Volt régen olyan, hogy a vőlegényt megleptem egy feladattal, amit túlbuzgón hajtott végre és utána a sok sótól nem érezte pompás vacsora ízét. Utólag tudtam meg, amikor az amúgy fantasztikusan sikeredett esküvőt kiértékeltük. A rossz szájízt kijavítani már nem lehet, inkább visszautaltam a pénzt egytől-egyig. Aznap ingyen dolgoztam nekik.
Akkor és ott megtanultam, hogy nincsenek meglepő programok, ugratások, mert a párjaim biztonságban szeretnék érezni magukat.
Onnantól fogva már garanciát is vállalok, hogy mindent megteszek a párok méltóságának megőrzésében.
Én sem hozakodok elő olyan programmal, amiben ők nem éreznék kényelmesen magukat és nem is engedem őket belehajszolni, ha nem szeretnék.
Egy másik esküvőn a pár eltűnt 1,5 órára kreatív fotókat készíteni a polgári szertartás után. A tikkasztó melegben a becsléseinkhez mérten sokkal hamarabb megérkeztünk és a tikkasztó melegben csak ücsörögni és cseverészni volt kedve a vendégseregnek a hideg limonádék mellett.
Egy-két feladatba, a párnak írt ajándekdallal kapcsolatos tudnivalóba, menetrendbe beavattam a vendégeket, beszélgettem, barátkoztam velük. Örültek a tásaságomnak.
A hosszabbra nyúlt rövid párfotózás után megérkezett az ifjú pár is, és újra együtt tudtunk ünnepelni: Szép este kerekedett belőle. Minden jól sikerült, csak jött az értékelés.
“Huba, te nem szórakoztattad eléggé vendégeinket, amíg mi távol voltunk! Nem foglalkoztál velük!”
Akkor elgondolkodtam, mit tettem rosszul:
– vezettem, noszogattam a pincérek csapatát, hogy mindenkinek legyen mindig friss innivalója,
– átrendeztem a teraszt, hogy a párásító, ventilátor a legrászorultabbakra gyakoroljon életmentő hatást,
– személyesen körbekérdeztem mindenkit, mire van szüksége (a túlélőkészletemből éppen tudtam adni fejfájáscsillapítót, sebtapaszt, tűt, cérnát…)
– beavattam őket a következő lépesekbe, amiről természetesen tudott a pár,
– igyekeztem mindenki igénye szerint barátságosan kommunikálni úgy, hogy tudom, nem rám kíváncsiak, hanem egymásra. Rég nem látott családtagok, barátok, ismerős és ismeretlen arcok szeretnék kibeszélni, hogyan élnek, mi tetszett a szertartásban stb. Ezt én minden esetben tiszteletben tartom, mert tudom, hogy erre a kedves vendégeknek szükségük van. Nem barátkozom a kelleténél jobban a kekec nagypapával és a kritikus barátnővel sem.
Itt is az volt az első kérdésem: hogyan tehetném jóvá ezt a félreértést?
Mit rontottam el?
Rájöttem hamar. Már az elején, az ajánlatadásnál nem tisztáztam nyomatékosan, hogy a vendégek a párral szeretnének lenni, őbennük szeretnének gyönyörködni, nem bennem.
Ha le is nyomnék egy órás nevettető műsort (amire ott vannak kiváló bűvészek, táncosok, színészek, énekesek), akkor sem lennének boldogok sokáig, mert rájöttek volna, hogy nem színházba jöttek, hanem esküvőre.
Éppen ezért azóta minden esetben elmondom, hogy
– nem színész vagyok, hanem ceremóniamester,
– nem humorista/stand up-os vagyok, hanem ceremóniamester.
Ezen túl azt is nyíltan elmondom, mi az amit nem teszek meg ceremóniamesterként, és mi az amiben lehet rám számítani (Ars Ceremonica).
Nem szeretek ingyen dolgozni, ha pénzért vállaltam el. Mástól sem várom el.
Ha ügyfelem csalódik valamiben, mindenképpen kifaggatom, mit tehetek az érdekében. Ezt viszont elvárom mástól. Ha nem teszi, sincs baj. Gyors roló, és ennyit értem neki.
Szerencsére az én ügyfeleim ennél sokkal többet érnek. Nekem és az egész világnak is.
Üdv, Huba