Kamuesküvő, álházasság

Amit nem anyakönyvvezető tart meg, az még nem kamuesküvő. Az igazi álházasság az, amit a párok nem akarnak, vagy elfedni akarnak vele valamit. Részlet egy színdarabból.

A Balkáni gerle az 1980-as években játszódik Marosvásárhelyen egy jómódú magyar orvos, Schuller Medárd családjában.

Nagy lakodalmi készülődéssel kezdődik a darab, de ebben a készülődésben rengeteg a szokatlan és rejtélyes elem. Ella, Schuller Medárd doktor felesége hozza az újságot, melyben benne van a „hímenhír”, mely közzé teszi, hogy „Schuller Amarillát oltár elé vezeti szíve választottja, Lajosházi Bendegúz.”

A házassághirdetés régies kifejezése, a hímenhír és a róla való szóváltás Schuller Medárd és felesége között, valamint a muzsikus cigányok megjelenése már jelzi, hogy valamilyen oknál fogva a régi hagyományokat követő lakodalmat csinálnak Schuller Amarillának. A vőlegény Magyarországról érkezett. Schullerék nem is ismerik lányuk vőlegényét, akit a drága szállodában helyeztek el, mert az esküvő előtt nem adhat neki szállást a lányos ház. Ő viszont panaszkodik a szállodai elhelyezésére, mert ott lehallgatják. Egyházi esküvőre készülnek. Sürgetik Schuller Mózes és felesége, Margit érkezését. Nekik most kell helyrehozniuk azt, amit a menyasszony ellen vétettek, amikor eljárt a szájuk. További rejtélyes jelzés, hogy amikor Amarilla húga, Zsófika meghallja, hogy megérkezett a vőlegény, azt hisz, Amarilla szerelme, Ábel jött meg. Nem érti, hogy miért Bendegúz a vőlegény. „Balogh Ábelnek nyoma veszett? És lemondtunk róla?” -kérdezi. Megjegyzései Amarilla hűtlenségének a tényét rögzítik, hiszen kimondja, hogy a szerelme helyett csak a vőlegénye jött meg. Braziliai szerelme, Ábel helyett a testvérállami vőlegénye, Bendegúz. Az anyai magyarázat is rejtélyes: „Egy lány nem mindig az udvarlójához megy férjhez.” Amarilla pedig azt mondja, hogy Zsófika később mindent meg fog érteni. A dialógusok tehát valami titokra utalnak. A titkolódzók helyett Zsófika a néhány napja megismert férfihez, Cipriánhoz menekül, akiben teljes a bizalma. A menyasszony, a huszonkilenc éves Amarilla nagyon szomorú, de az anyja azzal vigasztalja, hogy jóra jön majd minden, mert az egyetlen lehetséges utat választották.

Schullerné azzal vádolja sógorasszonyát, hogy eljárt a szája arról, ami Amarilla és Balogh Ábel között megesett. A két asszony nyers, egymást sértő szóváltásából gyanítani lehet, hogy Amarilla megesett Balogh Ábeltől, s ezt a titkot hét pecsét alatt őrzi a család, mégis rossz híre kelt rokoni körökben a lányuknak. Most azonban itt a megoldás: holnaptól Amarilla Lajosházi Bendegúzné lesz. A sógornő ezt megint nem érti: „Hát nem Balogh Ábelné?” – kérdezi. „Bendegúzné”- válaszolja Ella, Amarilla anyja, aki mintegy parancsot ad sógorának, Mózesnek, a násznagynak: „Úgy igyekezzél, hogy száz évig ne felejtsék a népek, amit látni fognak! Amarillát fehérgalamb menyasszonyként virághullámzásban, négylovas hintóban vitesd a fő téren hatalmas cigányzenekar kíséretével, lovas vőfélyekkel, koszorúslányokkal, harangzúgás közben!” Schullerné azzal indokolja a nagy lakodalmat, hogy így állnak bosszút azokon a „pletykatermelőkön”, akik rossz hírbe hozták Amarillát. Zsófika elmondja Amarillának, hogy Cipriánnal azért ismerkedett meg, mert bámulta őt, neki pedig nagyon ismerős volt a fiú arca. Amarilla az állítja Zsófikának, hogy nem adta el a lelkét egy útlevélért, de Zsófika képmutatásnak minősíti azt, amit Amarilla csinál, hiszen tudja, hogy mennyire szerette Ábelt.

Beszélgetésüket a vendégek érkezése szakítja meg. Jönnek a zenészek és a székely népviseletbe öltözött lányok és fiúk. A fiúk vőfélyekként egymást váltva szónokolnak, de a vőlegény nevét az sem tudja, aki a nevében mondja a vőfély-szöveget. A lányok és legények dévaj mulatságba kezdenek, úgy viselkednek, olyan szövegeket énekelnek és mondanak, hogy Schullerné „szexuális bacchanáliá”-nak minősíti szereplésüket. Ekkor érkezik meg a vőlegény, Lajosházi Bendegúz, aki elképesztően faragatlan modorával, nagyképűségével tűnik ki. Kiderül az is, hogy levélváltása Schullerékkel azért nem sikerült, mert a viszontválaszát bizonyára „elcsípték a levélelcsípők”. Schuller Medárd most mutatja be lányát a vőlegényének. Elmondja neki, hogy az a legfőbb célja, hogy kijusson Magyarországra fölkutatni élete nagy és egyetlen szerelmét, aki egy idő óta semmi életjelt nem ad magáról. Haza nem jöhet, mert politikai szökevényként menekült el innen. A bűne az volt, hogy a városháza tetején a román zászlót magyar zászlóra cserélte. Ezért félholtra verték, majd kiszökött Braziliába. Onnan visszajött Budapestre, de Romániába haza nem jöhet, mert azonnal bebörtönöznék. Amarilla pedig nem mehet hozzá Magyarországra, mert nem kap útlevelet. Ezért kérik Bendegúztól, hogy névházasságot kötve kimenekítse őt Magyarországra, ahol persze gyorsan el is kell válniuk.

Lajosházi Bendegúz ötvenezer forintért vállalja az álvőlegényi szerepet, de faragatlanságával meg is sérti Schulleréket. Schuller Medárd visszautasítja felelőtlen ítélkezését. Ez alkalom arra is, hogy alaposabban bemutassa Ábel és Amarilla Rómeóhoz és Júliához fogható szerelmét, s bemutathassa az erdélyi magyarság kiszolgáltatottságát „vasfüggönyországban”.

Bendegúz úgy meghatódik ettől, hogy tízezer forintot elenged a vőlegényi díjból. Megegyeznek abban is, hogy a házasság névlegessége szigorúan köztük marad – „a feleségem és Mózes testvérbátyám, násznagyunk kivételével”.

Az álházasság eltitkolása tragikomikus helyzetek sokaságát idézi elő, hiszen a násznép hatalmas mulatozásba és vigadozásba kezd. A hagyományok rendje szerint következő leánykérés, menyasszony búcsúztatás, majd az egyházi esküvő – a vőlegény ismeretlensége és a menyasszony ismertsége következtében is – erősen tragikomikus jellegű, hiszen a nézők tudják azt, amit a szereplők legnagyobb része nem tud, hogy mindez csupán színjáték, álházasság. Közben a házasságkötés rítusa hagyományos népi és egyházi szövegekkel zajlik.

Bendegúz szó szerint mondja el a pap által előre mondott eskü szövegét. Amarilla viszont – minimális eltéréssel – lényegi pontokon változtat azon. Az ő szövege nem az „ezt a férfiút, akinek most Isten színe előtt a kezén vagyok” szavakat mondja, hanem úgy szól, hogy a közelre mutató névmás helyett a távolra mutatót használja, a jelen pillanatra utaló időhatározót pedig elhagyja, így esküjét minden időre kiterjeszti. Esküje e minimális változtatás folytán nem Bendegúzhoz, hanem Ábelhez köti: „Én, Schuller Amarilla esküszöm az élő Istenre, hogy azt a férfiút, akinek Isten színe előtt a kezén vagyok, szeretem.” Még ebben az emberi méltóságától teljesen megfosztó szituációban is megőrzi legalább önmaga előtt, legalább lelke mélyén személyisége integritását.

A darab második része a polgári esküvővel kezdődik. Tragikomédia ez is. A román polgármester házhoz jön, hogy titokban magyarul adja össze Amarillát és Bendegúzt. Nagy demizson bor jár neki ezért. A hivatalban nem tud magyarul, de magánlakásban „demizsonnal megsegítve tudni fog”. A polgármesterre várnak, amikor Margit, a násznagyasszony, aki nem tud arról, hogy itt álházasság köttetik, már a maga feladatát – a kontyolást és a menyasszonyfektetést – készíti elő. Elhálás most nem lesz, mert a fiatalok úgy döntöttek! – közli vele férje, Mózes, a násznagy. Ez a közlés újabb bonyodalmat okoz. Marit ugyanis mindenképpen teljesíteni akarja feladatát: „Menyasszony lett Amarillából? Feküdni fog! Ez az ő dolga, nem hogy ősi törvényeken módosítson!” Ugyanígy jelöli ki a vőlegény kötelességét is. Ebben a komikus ütközésben is benne rejlik a tragikum. A házasságkötés ősi rítusa ugyanis nem véletlenül alakult ki. Abban a közösség fennmaradásának az igénye a szokásrendben érvényesült. A hóna alatt az államelnök színes képével érkező, a magyar nyelvet erősen törő román polgármester szövege az abszurd komikum bő forrása a darabban. Az esküvőnek szent ügynek kellene lennie, itt alantas és torz szöveg teszi azt nevetségessé.

A polgári esküvő után a Traján és Decebállusz vendéglőben folytatódik a lakodalom. Mózes, a násznagy előre figyelmezteti a vendégeket, hogy amikor sok magyar van együtt, „szaporodik az éberség rendőrök formájában”, de a rendőröket töltött káposztával, borjúszelettel, borral és lojális mosollyal kell kezelni. Arra is kéri a vendégeket, hogy ne énekeljenek tiltott nótákat. Ezek megnevezését azonban helyzetfeltáró komikummal adja elő: „Tiltott nótának számít minden, amit nem szabad énekelni. És hogy mit nem lett volna szabad énekelni, az mindig pofozás után derül ki – a rendőrségen.”

Amarilla viszont egyre idegesebb a lakodalmi szokásoktól. Szeretné, ha az anyja megmentené őt az eladó a menyasszony „piacos kikiáltásá”-tól. „Ősi szokásokból, erkölcsi követelményből semmit lefújni nem lehet. Mindig példás család voltunk, és ebből nem engedek” – hangzik az anyai válasz. Amarilla a bibliai Ruth szavaival tanúskodik anyja előtt régi szerelméhez való hűségéről.

A darabban bő komikum forrása az, hogy csak néhányan tudják azt, hogy mindaz ami itt történik, csupán színjáték. A többiek azért ragaszkodnak az ősi szokásokhoz, mert azokban minden mozzanatnak jelentése van. Ez a kettősség azonban nemcsak elválasztja egymástól a szereplőket, hanem össze is köti őket, hiszen akik tudnak az álházasságról, azoknak is úgy kell viselkedniük, mint akik nem tudnak arról.

Schuller Medárd azzal vigasztalja lányát, hogy szabad lesz, kiszáll ebből a rabságból és megtalálja azt, akit keres. A rabság az erdélyi magyarság nyolcvanas évekbeli otthona. […] Ekkor Medárd elrendeli, hogy Mózes vessen véget a lakodalomnak.

A násznép vidáman mulat és követeli a házassági rítus következő részeit. Megjelenik a leánybecsületi banyabanda, a menyasszonyfektetést ellenőrző és számadó bizottság. Nászi ágyba való kakascsengőt hoz, hogy kedves szólásával az tanúskodjék az isteni parancsolat betöltéséről. A banyabanda szeretne jelentést adni a világnak „az ifjú pár gyermekcsináló igyekezetéről”. A bonyodalmakat növeli Bendegúz, a vásárolt vőlegény, aki beleszeretett a menyasszonyába, s most már valóságosan ragaszkodik hozzá. Ezen viszont felháborodik a megtévesztett eskető pap. Óriási zűrzavar támad. Mindenki a maga sérelmét kiabálja. A násznagy pedig felszólítja a násznépet, hogy népi ruhájukat hétfőn reggel adják le a nemzeti népviseleti ruhakölcsönzőbe.

Részlet Görömbei András: Sütő András monográfiájából (Akadémiai kiadó, 1986)
Idézőjelben Sütő András: Balkáni gerle c. darabjából eredeti részéletek olvashatók