Találkozásom a Kalocsai érsekkel az esküvőn
A dabasi (gyóni) Bábel családban Bözsi néninek és Imre bácsinak három temperamentumos lánya volt. A ma már 70 körüli lányok még mindig ugyanolyan pezsgőn életteliek, mint amikor megismertem őket – 4 éves koromban.
A Vay Sándor utcai szülői házukban laktam albérletben édesanyámmal 2 évig, de az az időszak olyan meghatározónak bizonyult az életemben, mintha mindig is velük éltem volna. Úgy is hívtak, hívnak a mai napig:
„a mi Gabink”.
Erzsire, Évára, Klárira úgy tekintek, mintha nagynénéim lennének, és ha 40 évente összefutunk, ugyanott folytatjuk, ahol abbamaradt a beszélgetés, a rajongás, az éneklés.
Az ő unokatestvérük, dr. Bábel Balázs pap lett, és 23 évnyi lelkiismeretes és kitartó hitéleti, hitoktatói munkája mellett püspökké szentelték, kalocsa-kecskeméti érsekének ismerhetjük őt.
Határozottan, mégis kissé megilletődötten kopogtam be szombaton a kakucsi templom sekrestyéjébe, hogy ceremóniamesterként – szokásomhoz híven – bemutatkozzam és az esküvő kezdését, a bevonulást, az indító jeleket, a kivonulást tisztázzam. Aztán amikor megérkezett a menyasszony, Emese és mindenkit eligazítottam a bejáratnál, visszaszaladtam, hogy kezdhetünk. Mosolygott, hogy ő is készen áll az esketésre. Óvatosan és rutinnal biccentett, hogy a püspöki süveg le ne essen a fejéről.
Mindig sokkal bensőségesebb, ha olyan tartja a szertartást – akár atya, lelkész, anyakönyvvezető, vagy szertartásvezető –, akinek van a párhoz valami kötődése. A személyesség a szertartás kötöttségét is feloldja, a násznép figyelmét szinte odaláncolja. Szombaton persze könnyű volt „személyeskedni”, hiszen a vőlegény, Gellért édesanyja az eskető érsek testvére.
Egy emberként sóhajtottunk a templom padsoraiban, amikor esküvői beszédében felemlegette és idézte a vőlegény régen elhunyt édesapja a katonaságból az atyának írt levelét, valamint a nagyapa levelét. Azután a menyasszony származására utalva erdélyi utazásairól is mesélt, mennyit kockáztatott, amikor halom könyvvel megpakolva lépte át a határt, hogy szellemi táplálékot vihessen a hazainál még durvább, kőkemény diktatúrában és elnyomásban élőknek.
Nagyon megérintett, ahogy megszólította a menyasszonyt: „Mikes Kelemen mondogatta, annyira megszerette Rodostót, sosem feledi Zágont. Te is, ha annyira megszereted Dabast és Budapestet, sose feledd el Kovásznát!”
Eszembe jutott, hogy én is annyira megszerettem Dunakeszit, hogy sosem feledem Dabast. Mindig is dabasi vagyok és maradok a lelkemben. Ott élnek a szüleim, ott nőttem fel, oda jártam iskolákba, és járok egyre több temetésre. Ahogyan Hernádot, Szentest sem feledem, ahol rengeteget nyaraltam nagyszüleimnél és testvérénél.
Az érsek befejezésül örömmel foglalta össze, hogy a rengeteg erdélyi utazása után elmondhatja, miközben a menyasszonyra és családjára tekintett, hogy most már van erdélyi családtagja is.
A templomból a két idősebb Bábel-testvérrel gurultam a Levendulásba, ahol a polgári szertartást és az esti ünneplést tartottuk. Útközben kérdezem, hogy vajon mennyire változtatta meg az unokatestvérüket a magas cím, a rengeteg munka, megfelelés, a rang, a pozíció, a kapcsolatrendszer? Nevetve mesélték, hogy „ugyanaz a gyóni gyerek maradt, majd meglátod!”
A vacsoránál az a tisztesség ért, hogy a Bábel családhoz ültettek, közel a főasztalhoz, nem a szolgáltatókhoz. Mivel engem családtagként kezeltek, döbbentem rá, és nevettünk is azon a megállapításon, hogy most már akkor én is elmondhatom, hogy van érsek a családomban.
A vacsora végén a főasztaltól a kacagó unokahúgai társaságát keresve odaült az asztalunkhoz és együtt dalolni kezdtek. Olyan jóízűen énekeltek, és mert sok dalt én is ismertem, velük együtt fújtam, el-el kapva „újdonsült nagybátyám” jóságos és közvetlen tekintetét.
A szülőköszöntő- és nyitótánc után meghatottan néztem a táncpedagógus Évát és nyelvészprofesszor férjét, Pétert, ahogyan táncoltak. Utoljára együtt táncolni a dabasi Tilinkó táncegyüttes 10 éves jubileumi előadásán láttam őket a kultúrház színpadán. Őrjöngve tapsoltunk (a tánccsoport tagjai a több száz nézővel) – a monumentális műsor végén a két alapító örömtáncának és most is könnyezve emlékszem vissza arra a csodálatos időszakra, ahol a magyar népzenéről, néptáncról, hagyományokról életre szóló és meghatározó tudást, élményeket szereztem.
Párásodó szemmel, áhítattal, fülig érő mosollyal az arcomon révedeztem a múltba, amint észrevettem, hogy a többiekkel önfeledten összekapaszkodva közösen táncoltak a testvérek az unokatestvér örömanyával, Mártival, és egyszerűen magukkal rántották az ott sertepertélő, éppen a héten 73. életévét betöltő atyát is. Péter és Éva mintha táncházat vezettek volna, újabb és újabb lépésekkel színesítették a táncot, erőltetés nélkül irányították a hömpölyeget. Ebből nem lehetett kimaradni. Naná, hogy velük tartottam!
Az est folyamán így vált láthatatlanná a püspöki süveg, a pallium, az aranyhímzéses palást, a rektori talár, a doktori és díszpolgári cím, s lett számomra is az érsek úrból lassacskán Balázs atya, majd a végére egyszerűen csak Balázs, ami megszólítást a lehető legtermészetesebben és a rá jellemző kedves mosolyával fogadott, ha végül így hívtam.
– Ugye, mondtam, hogy meglátod? – kacagta Erzsi, a középső Bábel-lány a nagy ölelésekkel elnyújtott hajnali búcsúzáskor.
Gabi, avagy Hubadúr
Kép: Hollai Gábor (Emese és gellért esküvőjén)
Helyszín: Levendulás
Zenekar: Deme Trió