Hogyan alakult ki a ceremóniamester a vőfély szerepkörből az elmúlt 20 évben?

Ezzel a #Hubadúr20 cikksorozattal ünneplem, hogy 20 éve vezetek esküvőket mint ceremóniamester. Lássuk, hogyan alakult ki ez a szerepkör ez idő alatt.

Ki vezette nagyon régen az esküvőket?

Röviden: senki.

Ezt onnan lehet sejteni, hogy valamikor az 1100-as években jelent meg Könyves Kálmán 2. törvénykönyvében a rendelkezés:

XV. fejezet a házasságkötésről, hogy az egyház szine előtt legyen

“A házasságkötésre való nézve tetszett a szent zsinatnak: hogy minden házasságkötés az egyház szine előtt, pap jelenlétében, alkalmas tanuk* szeme láttára, az eljegyzésnek valami jelével és mind a két fél megegyezésével menjen végbe; máskülönben nem házasság, hanem paráznaságnak szerzete lészen.”

* Ez az “alkalmas tanu” lett a násznagy.

Az egyik legismertebb násznagyról Arany János írt a Toldi szerelme 12. énekben:

Csakugyan, egy napra gyűlt is a vendég, – és
Három vármegye lett: Bihar, Arad, Békés;
Ennyi csak a hívott; hát még a hivatlan:
Ki, ha szépen múlat, teheti bántatlan:
Amelyik ellenben részeg, vagy garázda,
No! abbul a násznagy a lelket kirázza;
Toldi az a násznagy; – de ha békén hagyják,
Szótlan az asztalfőn öntözi bánatját.

A násznagy feladatai egyre jobban bonyolódtak, szertartásmester lett belőle: ő készítette elő az esküvőt, közvetített a családok között, vagyoni kérdésekben is adódott egy-két döntő szava, értesítette később az egyházat a házasságkötésről, lehetett hozzá fordulni, ha a házasságban valami konfliktus lépett fel.

Na jó, szerintem ez a rendelkezés nem zárja ki, hogy senki sem vezette korábban az esküvőket. Bevallom, arról nem sokat tudok. Ha abból indulunk ki, hogy a fenti násznagy is valamilyen felettese volt a pár valamelyik tagjának, akkor arra következtetek, hogy a sztyeppén a törzs vezetője, vagy valamelyik főméltósága színe előtt folytatták le az esketést.

A többi esetben többnyire a papok, püspökök vezették le az esküvőt.

Ki vezette az esküvőket 20 éve?

A paraszti világban megőrzött hagyományok apáról-fiúra szálltak, egész vőfély-dinasztiák őrizték a versikékkel, rigmusokkal elmentett menetrendet, esküvői kultúrát.

A nem úri világban vőfélyek vezették le a lakodalomba torkolló esküvőket. Azért így fogalmazok, mert már akkor sem szándékozott minden pár mulatozni – kényelmi, anyagi, vagy egyéb megfontolásból. Kisebb létszámhoz, szűk körű ünnepi ebédhez, vagy vacsorához nem volt szükség külsőst hívni, megoldódott családon belül.

Ahogy emelkedett a létszám, ott már mindenképpen elkélt egy hangember, aki irányította, terelte és egyben szórakoztatta az embereket. Népi megjelenésével kitűnt a népi öltözetet egyre kevésbé viselő tömeg között. Színes szalagjai hirdették referenciáit, emlyekre ráhímeztették a pár nevét és az esküvő napját.

Az úri világban elegáns ceremnóniák keretében köttettek a frigyek. Vagy főkomornyik, vagy ceremóniamester, hoppmester, udvarmester irányította a folyamatokat, jelentette be a fontos információkat.

Vőfély és ceremóniamester ma

A városiasodással, a rendszerváltozás szabadságával megjelentek az új trendek: filmek, magazinok, hírességek esküvőiről értesülnek a párok. Az igazi robbanást az internet hozta, ami kattintásnyira hozta el nekünk ezeket a pompás, lélegzetelállító esküvőket.

Ebbe a milliőbe egyszerűen már nem fért bele az autentikus vőfély, darutollal, mezőkövesdi hímzéssel, csizmával. Egyszerűen tájidegenné vált az elegáns szállodák, kastélyok kristálycsilláros, tükrös termeiben, fényesre csiszolt márványpadlóján. Még akkor is, ha egyes helyekre néhány száz évvel ezelőtt lóháton, hintón érkeztek a vendégek, csizmát, mentét, oldalukon díszkardot hordtak.

Ezek a tényezők hívták életre a külföldről honosított ceremóniamestert, aki személyre szabott szövegével, beszédstílusával, elegáns megjelenésével a modern esküvők élén hitelesen tud megjelenni.

Az elmúlt 20 évben ceremóniamesternek álltak korábbi vőfélyek, hangemberek, műsorvezetők, színészek, rádiósok, amelyek közül bár sokan rátermettek megjelenésben, határozottságban, kiállásban, azonban nem mindenki gondoskodik mélységében az esküvő vezetésében. Óhatatlanul is sokszor győz az ego, a reflektorfény, az imázs, “a siker, pénz, csillogás”.

Tekintettel a városias megrendelő rétegre, az elegánsabb, külcsínre többet fordító, költségesebb sőt nemzetközi esküvőkben a magasabb díjszabás is elfért. Így alakult ki, hogy a CM-ért átlagosan többet voltak hajlandó fizetni párok, mint a vőfélyért.

Mivel a paraszti világban a színházat, dumaszínházat is jelentette a vőfély munkássága, mára ezt kiváltották a kőszínházak, mozik, filmek, filmcsatornák. Egyre kevesebben igénylik a hosszú, regényes köszöntőket, pajzán játékokat. Ez a jelenség is eltolja az igényeket a ceremóniamesterek irányába.

A vőfélyek – észlelve a jelentős eltérést – elkezdtek megválni a népi öltözettől, öltönybe bújva mondtak verseket, a sztereotípiákat megtörve hirdették megbízhatóságukat, hogy nem isznak alkoholt.

Alapvető elvárás, hogy ma már minden vőfélynek, ceremóniamesternek legyen saját professzionális mikrofonja, lehetőleg józan maradjon az utolsó “kötelező mutatványig”.

Nehézséget okoz – minden szolgáltatói szektorban -, hogy nem mindenki vállalkozásban, vagy bejelentett állásban végzi ezt a nagyon izgalmas munkát. A szerződés, írásos megállapodás már a hozzáállásban jelent egyfajta garanciát, kölcsönös tiszteletet tükröző szándékot. A számla kiállítása pedig azt jelzi, hogy hosszútávon is igyekszik korrekt lenni, és fennmaradni, ezzel foglalkozni.

Akárhogyan is, hivatásos vőfélynek, ceremóniamesternek lenni szuperséges dolog. Mérhetetlenül kreatív feladat, ahol elkél az emberismeret, a pszichológiai érzék, az udvariasságra való hajlandóság, az elegancia, a közvetlenség, a humor, és elengedhetetlen az improvizációs, problémafelismerő és -megoldó képesség. A mikrofonba beszélés és a márkás öltöny csak a jéghegy csúcsa.

Hubadúr

Kép: freepik